Voltak olyan törzsek, melyek az egytollú evezőt használták az eszkimófordulóhoz.
Vajon minden eszkimó tudta- e az eszkimófordulót?
Nem. Az alaszkai aleutok és a grönlandi inuitok jól ismertek voltak a forgásukról, ám nem minden népcsoport ismerte ezt ill. volt rá szüksége.
A grönlandiak voltak a forduló mesterei. Keskeny hajóik, az evezési körülményeik és a váratlan bonyodalmak, melyek vadászaton adódtak, megkívánták, hogy számos különböző fordulót dolgozzanak ki.
A tipikus eszkimófordulón felül több trükk is ismeretes, mint az egy kézben tartott evezővel történő, vagy a szigony nyelét használó, vagy a kitárt, illetve összefonott karokkal történő módon. A vadászaton erre azért volt szükség, mert például a szigony zsinórja beakadhatott, és felboríthatta a hajót, és a sérült állat is néha megtámadhatta a vadászt. Fontos volt, ha a vadász a kezében tartott valamit, amit nem szívesen engedett volna el (például egy kést), vagy az evezőt időlegesen lerakta maga mellé, akkor is végre tudja hajtani az eszkimófordulót.
Sok törzs egyéb különböző módszereket alkalmazott az eszkimó helyett. Ezek közül az egyik a „társmentés” ahol az evezőstárs segített a másik evezős visszafordítására. Ehhez a technikához közel kellett lenniük egymáshoz. Egy másik technika szerint az evezős behúzta magát és társát a hajóba, és az abban maradt levegőt lélegezték, mígnem feltűnt valaki, aki a „társmentés” módszerrel megmenthette őket. Ehhez egy olyan hajóra volt szükség, amelybe egy ember befért, be tudott kuporodni – és szükség volt az odaérkező segítségre is, mielőtt elfogyott volna a benti levegő.
Néhán törzs ballasztot helyezett a hajókba, hogy stabilabbak legyenek, így súlyuk 50-70 font körül mozgott.