Hogyan került a zsákmány a faluba?
 Attól függött, milyen fajta kajakot használtak. Az állatot szállíthatták a fedélzeten, a hajó orrán – ehhez szükség volt egy széles hajóra, amely elbírt hetven-nyolcvan kilónyi súlyt (pl egy fóka). Ez másik módszer szerint a leölt állatot a partra vitték, ott feldarabolták, majd az összevágott húst visszarakták a hajóba – amennyiben a hajó belső tere elegendőnek bizonyult.
Ha nem volt fedélzeti nyílás, halászkampót alkalmaztak, hogy elhozzák. Vontathatták is a zsákmányt. Ha a frissen elejtett állat süllyedni kezdett volna, levegőt fújtak bele, majd egy fából készült dugóval akadályozták meg, hogy a levegő elillanjon, vagy egy léghólyagot kötöztek rá (ez többnyire valamilyen állat belső szerveiből készült, például gyomorból), majd a hajó oldalához erősítették. Bólyát is köthettek rá, arra az esetre, ha el kellett ereszteniük az állatot, mert megláttak egy másikat, vagy a körülmények váltak zordabbá – majd visszamentek érte. A halakat többnyire vontatták, a madarakat pedig inkább a hajóra kötötték.
Milyen eszközökkel vadásztak?
 A szigonyt egy kötéllel és egy légzsákkal együtt használták, a zsinór a zsákot kötötte össze a nyíllal. A nyíl hegye levehető volt a nyeléről, hogy az állatból való eltávolításkor ne törjön bele. A zsinór jellemzően fókabőrből készült, és a hajó orrára volt erősítve, hogy a szigonyozott állatot ki lehessen fárasztani.
Ezenkívül még dárdát is használtak, hasonlóképpen a szigonyhoz, a különbség a hegyben és az utóbbira erősített kötélben volt.
 A szigonyon egy nagy légzsák volt, míg a dárda inkább a nagyobb tengeri állatok elejtésére volt alkalmas. Más esetben a szigony légzsákjai akkor is jó használatot tettek, amikor a hajó léket kapott, és fenn kellett tartani a felszínen, valamint mentésnél.
A lándzsával a hajóhoz közel úszó állatokra támadhattak.
Késsel a megsebzett állatot ölték meg vagy a partra szállításhoz készítették elő vele.
Madarakra három vagy négy ágú nyíllal vadásztak, mely segítségül szolgált akkor is, ha nem sikerült teljes mértékben eltalálni az állatot.
A hajítóbot a lándzsa vagy a szigony messzebbre juttatását segítette.
A vadászok maguk elé egy fehér bőrt tettek álca gyanánt, hogy rajtaüthessenek a heverésző fókákon.
Ezeket mind magukkal vihették, azonnali használatra készen a hajóban. A hajó bőranyagára peckekkel és csontokkal erősítették ezeket a dolgokat.
Íjat és nyilat nem használtak, mert nehéz lett volna kezelni a hajóban, és a víz az íjhúrt elgyengíthette, elszakíthatta, amelytől az használhatatlanná vált volna.
Veszélyes volt-e a kajakozás?
Nagyon veszélyes volt.  Néha a sebzett állat megtámadhatta a kajakot. A vérző bálna és rozmár különösképpen veszélyesek voltak. A rozmár amúgy is gyakorta megtámadta a kajakot, még ha az nem is vadászott rá. A szigony zsinórja is feltekeredhetett a hajóra, felborítva azt.
 Fontos megemlíteni, hogy ezeknek az embereknek nem volt semmilyen védelme a hideg víz ellen, ami megfelelt volna egy vízhatlan öltözéknek  Grönlandon használatos volt egyfajta hasonló viselet, de csak az umiakból bálnára vadászók számára. A víz hőmérséklete mínusz három Celsius-foknyi is lehetett (minthogy a sós víz forráspontja alacsonyabb a tiszta vízénél). A vízbe érő gleccserek csökkentették a víz hőmérsékletét. Vizesen visszamászni a hajóba – ez az északi népek szerint ez az öngyilkossággal egyenlő…
Grönland déli részén 1888-ban 162 elhunytból 90 volt férfi, és ezek közel negyede (24) halt meg kajakozás közben. Egy évvel később 272 halottból 152 férfi közül 24 halt meg vadászat közben. A populáció 5614 embert számlált, ezek közül 2591 volt férfi.