„Minden bölcsesség csak távol az emberi otthonoktól található meg, a nagy magányosságban, és csakis szenvedés árán lehet elérni. Szenvedés és szegénység, csak ez a két dolog képes kinyitni az ember elméjét arra, ami rejtett a többiek előtt.”

Igjugarjuk, Caribou eszkimó, Knud Rasmussenhez

AZ ÁRVIZEK ÉS FÖLDRENGÉSEK idejében az egész világon még csak egyetlen nő élt, egyes egyedül, egy sziklás szigeten. Ő valójában egy angakok volt, aki a fütykösét valaha átváltoztatta női szeméremmé.

RÉGES-RÉGEN egy férfi egy óriásbébire bukkant, aki a földön feküdt, rénszarvasbőrbe öltözve. A feje akkora volt, mint egy szikla, és a fütyköse olyan nagy, hogy négy ember fért volna el rajta sorjában.

VOLT EGYSZER egy idős házaspár, akiknek legfőbb gondjuk volt a lányukat kiházasítani, de a lány mindig azt állította, hogy még nem találta meg az igazi férfit.

EGYSZER VOLT, hol nem volt két kisgyerek, egy kisfiú és egy kislány, akik minden idejüket játékkal töltötték a szabadban. A mostohaapjukat ez bosszúsággal töltötte el, mindig panaszkodott, hogy soha nem tud miattuk aludni.

MÉG RÉGES-RÉGEN volt úgy, hogy a Torkos Szellemek folyton ellopták a holttesteket, és hazavitték őket vacsorára. Már-már úgy tűnt, senki nem lehet nyugalomban a sírjában, míg végül egy angkok, aki Puagssuaqnak hívtak, élve eltemettette magát, mert nem tudta, kicsoda vagy micsoda teszi ezt a népével, és szerette volna kideríteni.

KEZDETBEN az emberek fején nem volt egy tetű sem. A tetvek pirinyó kajakokon utaztak fjordról fjordra. Egyik nap egy tetű és egy kis féreg egymás mellett eveztek, majd kiötlötték, hogy versenyeznek a szárazföldig, hadd nézzék meg, ki tud előbb felmászni egy emberre.

MÉG ŐSAPÁINK előtt a föld és az egek mind sötétbe burkolóztak. Akkor még a róka és a medve is emberek voltak. Egyik nap egy úszó jégtömbön találkoztak.